- Ki az utolsó? - Nézek körbe a kissé zegzugos váróban, a rendelés kezdete előtt tizenhét perccel. Néhány pillanatot és kérdő körbepillantást követően egy meglehetősen terebélyes zöld kabátos, ősz hajú nő félszegen megszólal: „Én.”
A fontos szempontokat figyelembe véve, kiválasztottam az azok metszetébe eső széket – ráláttam a rendelőre, de mégis elég messze helyezkedtem el a többiektől, így nem éreztem magam attól veszélyeztetve, hogy valamelyik unatkozó gyengélkedővel beszélgetnem kéne. Miután helyet foglaltam és számoltam, megelégedéssel nyugtáztam, hogy ötödikként sikerült ideérnem a rendelésre. Már az eddigi műveletekkel el is telt másfél perc, nem lesz ez több további húsz-huszonöt percnél. Sőt, most látom csak, mintha a rejtvényfejtő néni és a rejtvényfejtő bácsi együtt lenne, meg hát a néni ránézésre, mint a makk, ez további 4-5 percet spórol nekem. El se kell nagyon helyezkednem. Nocsak, van az ajtón valami kiírás, ezt most megnézem. Jól van, ez annyira most mégsem érdekes, a jövő havi szabadságról szól, de nem tervezek jönni, nem jegyzem most inkább meg. Vissza a helyemre, félúton viszont megszólít a terebélyes zöld nő: „Mondja csak, mi van oda kiírva az ajtóra?” - Jézusom, mi is? Pillanat, megyek vissza, elmondom neki a dátumokat, kicsit bonyolult, így többször is, megértette, megjegyezte, leülök. Olvasok. Tizenkét perccel már el is hagytuk a rendelési idő kezdetét, de én úgy látom, hogy itt nem történt változás, egy-két „ki az utolsó”-t leszámítva.
A zegzugos váróterem egy másik zugából, de az egész várót éberen tartva kibontakozni hallatszik egy egész élettörténet. Lovasira hajazó kezdéssel így indul: „én csak egy gyógyszerre receptre várok”. Majd az itt-és-most kezdéstől mind időben, mind térben távolodó, generációkon átívelő história bontakozik ki. Így már olvasni nem tudok, nézelődni kezdek. A rejtvényfejtőházaspár különböző aggasztó hangokkal adja mindenki tudtára, hogy nekik bizony már fáj a vízszintes sorokról a függőlegesre ugrás. Azt hitték egymással beszélgetnek, de azt mégis megtudta mindenki, hogy ezután mennek elemet vásárolni a hallókészülékbe. Talán ez így már elég magyarázat is. További negyed óra telt el, a váró kezd tele lenni, a most érkezőket az utolsók már azzal a kiegészítő információval is ellátják, hogy a doktor úr még nincs itt. Jól szituált házaspár érkezik, némi logisztika után megtudták, hogy hol is az ő helyük a sorban.
Az asszisztencia dolgozni látszik, néhány előre elkészített recepttel csillapítani tudnak az elégedetlenkedők hangulatán. Miután a doktor úr háromnegyed órás késéssel, egy orvosi és egy hűtőtáskával, valamint egy vekni kenyérrel a hóna alatt megérkezett, felcsillant a remény. Az asszisztencia további receptek kiadásával, jelentősen csökkentette a várakozók számát. Az egyik – a sorban igen előkelő helyet elfoglaló – meglehetősen türelmetlen nő így már távozott is. Néhány szót váltott addigra frissen kialakított ismeretségével, a rejtvényfejtő úrral. A rejtvényfejtő úr visszatért rövid körkörös sétájából, és visszaült az addigra már rejtvényt nem fejtő felesége mellé. Odafordult hozzá a nő, majd így szólt – a kiabálásnál egy árnyalatnyival alacsonyabb decibellel:
- Te Feri, hogy ennek a szemben ülő nőnek milyen jó hallása volt.
- Ugye Bébi, te is láttad, mekkora a füle?
- Nem Feri, én arra gondolok, hogy azt is teljesen jól hallotta, amit csak neked mondtam egészen csendben – kiabálta, általános derültséget okozva ezzel a várakozók között.
A későbbiekben az idős házaspár férfi tagja ráismerni vélt egy másik várakozóban a házuk második emeleti lakójára, ezt aztán megbeszélték közösen (a váróteremmel), hogy nem, ez mégsem a Bagi úr, de megtévesztő, a rejtvényt már nem fejtő asszony is majdnem bedőlt neki. Továbbá az asszony felhívta a férje – és a váróterem figyelmét, hogy az imént mellette elsétáló és a váróterem egy távolabbi pontján helyet foglaló beteg kézfeje is pont olyan véraláfutásos volt, mint az ő hitveséé. Feri később differenciáldiagnosztikai témájú beszélgetésbe elegyedett véraláfutó-társával.
….
Alakul a buli, nő a feszültség. Az orvos ugyan már itt van, azonban egy órával a kiírt kezdés után, még mindig nem indult el a rendelés. És csoda történt: szólítottak valakit. De várjunk csak, hiszen ő majdnem a legutolsó. Konszolidált lincshangulat, terebélyes zöld nő így szól, furcsa akcentussal: Én már negyven éve itt élek, de nem értem, hogy hogy van itt a rendszer – érthetetlen hullámzó kézmozdulattal próbálja segíteni a megértést.
Itt némi balladai történetszövés technikát alkalmazva hirtelen belevág: Én Debrecenben tanítottam finn nyelvet az egyetemen. Ösztöndíjasként jöttem, egy magyar fiú udvarolt nekem, így itt ragadtam, hozzámentem, 10 év után költöztünk fel Pestre ’72-ben. Ez jó, pont kérdezni akartam. Rengeteg részletet elárult a hazautazás gyakoriságáról (Jé, ő tényleg finn – Tulee juna – mondanám, ha jelezni akarnám neki, hogy jön a vonat. De miután ez egy váróterem, és a vonat nem vááár…), unokái számáról, nevükről, nemükről, kétnyelvségükhöz kapcsolódó előnyökről és hátrányokról, illetve mindenről, amire a jól szituált házaspár nő tagjának kérdései irányultak. A jól szituált nő egyébként megjegyzi, hogy a mellette ülő férje unokatestvérének is finn a felesége („Ugye, Lacus?”), tényleg mi lehet velük, mikor hívtad őket, Lacus? A finn elmeséli továbbá, hogy nem érti az igekötőket, miért felmossuk a padlót és lemossuk az ablakot. Zavart nevetgélés. A finn elmeséli azt is, hogy gyakran nézik nógrádinak akcentusa miatt, erre ő csak annyit mond, hogy még egy kicsit északabbról származik. És azt is elmeséli, hogy epés, ezért ő nem eszik kolbászt, csak töpörtyűt, de ahhoz Finnországba kell utazniuk, hogy jó töpörtyűhöz jussanak. A jól szituált nőnek saját meglátása szerint még csak odáig sem kell utaznia, ő egyébként is mangalica zsírral főz.
A rendelés nettó ideje eléri a fél órát, kijött az első ember. Most nem a második következik, hanem a két hét múlva szülő kismama. Nincs stressz, nehogy beinduljon itt a partus. A nőt hamar a rejtvényfejtő bácsi követte a rendelőben, aki a szólításra egy „repülök” kíséretében, botjára támaszkodva betipegett. Ezt követően egy hátsó ajtón a rejtvényfejtő bácsi távozása után az orvos maga is távozni látszott, további bizonytalan időre megakasztva ezzel a rendelést. Hét- nyolc perc elteltével a terebélyes finn zöld nő pozícióba helyezte magát, majd a falat támasztva a székekkel párhuzamosan közelebb csoszogott a rendelőhöz. A széksor végéhez érve azonban egy újabb várakozóba ütközött, aki megkérdezte, hogy esetleg útban van-e. Miután kiderült, hogy nincs, felajánlotta a finn-nek, hogy támaszkodjon ezen a kis szakaszon a fal helyett nyugodtan rá, a finn így is tett, majd hamar egy kézfogáshoz hasonló pozícióban találták magukat, amit a finn találékonyan ki is használt, és kezet rázva bemutatkozott:
- Ulla Mäkelä
- Táltos Marika néni. Nem értettem, mi a neve?
- Ulla. Finn vagyok.
- Jaaajj – derült fel Marika néni – én tanultam néhány hónapig finnül.
- Hyvää iltaa. Kuinka voit? – folyt tovább a társalgás finnül.
- Hieno, kiitos.
Az orvos visszasettenkedett a saját rendelésére, a finn elől elbújni nem lehet, szóvá is teszi, hogy „Doktor úr már alig várom, hogy bemehessek. Már két órája alig.”
Mindjárt én jövök!
